Aki keres, az talál...

2010. szeptember 16., csütörtök

Kinek a nevében?

Van annál nagyobb szemfényvesztés, minthogy az író kiadja művét, és eladja az olvasóknak?
Az író önszemélye, műve és közönsége egyáltalán nem elégséges indíték a szólásra. 
Hogy tudna mást az ilyen író, mint eldalolja ,,saját fájdalmát és örömét", és a közönsége is egyénenként éppen ennyire ér. Ez kell nekünk, egy bohóc, aki szórakoztató?

Nem kevés töredelem ára volt, hogy egy időszerű valós alternatívát találjak az irodalom számára a boldogtalan világunkban, és látszólag mégsem nekem áll a zászló.

A megszólalás, a mondás, a kiállás, a dikció minden időben alapvető követelménye, hogy kinek a nevében szól a megszólaló? Ezt elemzik a történészek, ettől rettegnek a diktátorok, ezért volt rangja az írónak, mert tudvalévő volt, hogy kik álltak mögötte, kiknek a képviselője, s ha elbukott, helyére állt egy másik, a felhangzó szavaknak újabb mestere.

A valóságos író egy közösség képviseletében nyilvánul meg mindjárt az elején, e nélkül nem író, a műve nem mű, a közönsége nem közönség, hanem csoport helyett tömeg.

Kimondatlan öröm és megkülönböztető jegy, hogy mostantól már nem csupán csak magam vagyok érdekelt a könyvem sikerében, mert az irodalom közügy, társadalmi tudatforma.